2010. június 5., szombat

Interjú Peter Engellel


Malinois
Egy nagyon érdekes fordítás.
Peter Engellel a Német Malionis Klub elnökével.30 éves időszak összefogalalása.
Tenyésztés, kiképzés, a fajta útja és fejlődése.
A rottweiler fajta kedvelőinek lehet jó példa, mert elgondolkodtató. Egy fajta bevezetése másik országban, elismertetése munkakutyás berkekben is benne van. Hiszen a malinois nem nemzeti fajtája a németeknek. Tenyésztési útja is más, ha a német juhásszal és a rottweilerrel összehasonlítjuk.
( kattins a Malinois címre a cikk elolvasásához)
forrás: http://vondorlatos.fw.hu/interest.htm

Legyen itt egy másik életút, történet is:

Destailleur & de Mouscronnais

Van egy ember, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a mai modern Francia Ringsport kialakulásában. Leon Destailleurnak hívják, ez az ő története.
1946-ban Destailleur 26 éves volt. Zömök, erőteljes fiatalember, a belga és észak-franciaországi parasztokra olyan jellemző durva, szögletes fejjel. Mouscronn-ban élt, a belga határnál egy szűk utcácskában álló kőházban, 30 lépésnyire a Ri nevű kis folyótól, ami tulajdonképpen az országhatár volt.
A háború alatt a nácik elől bujkált, hogy elkerülje a frontvonalba, vagy munkatáborba hurcolását. Nappal elrejtőzött, éjszaka pedig dohányt csempészett Franciaországba. A csempészés akkoriban szinte természetes volt minden fiatal mouscronn-i, és az összes határ közeli falu és városka lakói számára. A háborút megelőző baljós időkben a csempészet valódi iparággá nőtte ki magát. Fiatal férfiak és fiúk szelték át a határt cukorral,vajjal,dohánnyal és selyem harisnyával megrakodva. A Ri folyó árkában gázolva, teherautók rakománya közt megbújva,vagy épp a fák között rejtőzve suttogtak halkan a lemaradó,őket árnyékként követő kutyáiknak, az alkalmas pillanatra várva, hogy átkeljenek a határon értékes rakományukkal. Ezekben az időkben rengeteg tisztavérű malinois kereste a kenyerét gazdája lépteit követve a Ri folyó medrében. 1940 májusában a német megszállást követően a csempészés igen jövedelmező üzletté vált. A vidék felfegyverzése és a náci csapatok jelenléte ellenére- kockáztatva a lebukást, a határ menti éjszakák igen sűrűk voltak. Destailleur kétségen kívül kiváló csempész volt, és hideg vérrel átvészelte a háborús időket. Manapság már könnyedén beszél erről vendégeinek egy ital mellett makulátlan fa gerendás ebédlőjében, abban a kis kőházban, amiben egész életét leélte. Elmondta, hogy a háború végével milyen meglepő gyorsasággal állt vissza az élet a rendes kerékvágásba. A belga és észak francia munkakutyások megtisztították az elgazosodott tréning pályákat, megjavították a megvetemedett akadályokat és hamarosan a levert akadály rudak hangjától visszhangzott a környék. Az akkortájt tréningbe állított kutyák igen vegyes társaságot alkottak, hiszen az állomány legalább 95%-a odalett; a megszállás, éhezés, vagy éppen a Wermacht általi elkobzás végett (a németek így nagyon sok kiváló katona kutyára tettek szert). Ezek az állatok végérvényesen „elvesztek", a veszteség felbecsülhetetlen volt. 50 év kitartó szelekciós munkája, a karakter nagyapáról apára, majd fiúra történő átörökítésére tett erőfeszítések hiábavalóak voltak. Ennek fényében Destailleur csak nagy szerencsével tudott szert tenni első szukájára, egy Silva nevű fuvaros kutyára, aki a 30 évig működő munkakutya tenyészete alapító szukája lett. Kennele, amit később du Muscronnais-nak nevezett el, a maga idejében Európa legkiválóbb munka malinois tenyészete volt. A nevét viselő kutyák 10 évig totálisan uralták a Ring versenyeket Franciaországban. Destailleur színre lépése előtt csak német juhászkutyák versenyeztek a francia ring sportban. A malinoist elsősorban Belgiumban tartották és tenyésztették, habár Hollandiában is kedvelték őket. ( A fajta szülőföldje-mind a mai napig- Flandria. A flamandok és a hollandok között közös nyelvi- és kulturális gyökerek végett a fajta már fejlődésének korai szakaszában bekerült Hollandiába.) Azonban a háborús évek utáni Franciaországban a „ kis Flamand juhászkutya”ahogy akkoriban nevezték- szinte ismeretlen volt. 1970-re, kevesebb,mint 10 évvel azután, hogy Destailleur elkezdte tréningezni és versenyeztetni kutyáit a ring sportban, malinoisai szinte teljesen kiszorították a német juhászkutyákat a sportból. Az első, látványos győzelmeit követően a francia kutyás emberek csapatostól zarándokoltak északra Mouscronnais kutyákért, és hamarosan az egész országban elterjedtek. Elmondható, hogy gyakorlatilag az összes munka malinois tenyészet részben,vagy teljes egészében az ő vonalaira épült. Mindemellett Destailleur korának egyik legjobb kiképzője is volt, és belgiumi kis házából kiindulva nemcsak a kutyái, hanem a módszerei is dél felé áramlottak. Ám mindközül a legfontosabb elképzelése hatására a francia ring teljesen átalakult, és egyedivé vált.
Íme, a története.
1946-ban,amikor Destailleur először kapcsolatba került a ring-el Belgiumban, egy német juhászkutyája volt, amit valahonnan a régiójába tartozó klubokból szerzett, és amivel figyelt,és tanult. (Ironikus, hogy kb. az 1960-as évekig gyakorlatilag ő volt az egyetlen ember Belgiumban, aki német juhászkutyákat tartott, képzett. Ahogy Ő mondja „ Mindenki megvetéssel nézett rám”. Majd egy pimasz mosollyal hozzátette: „Amíg el nem kezdtem nyerni”. A’Boul nevű kutyája 1954-ben megnyerte a Nyugat-flandriai bajnokságot, majd következő hónapban az észak-franciaországit is.) Egy nevezési felhívásból értesült a Belga Bajnokságról, amit a határhoz közel rendeztek meg, így elment megnézni. Ezen a versenyen egy nagyon meglepő dolog történt. A bíró, M. Franschet, arra utasította a segédeket, hogy zárják ki a kutyákat a kar megfogásból. A kutyák többsége – ahogy a franciák mondják - felhagyott a támadással. Rengeteg kutya megbukott, és ez hatalmas indulatokat szabadított fel. A versenyzők, a neves trénerek és a nézők egységesen a bírót okolták. Destailleur, aki akkor még kezdő volt, azt kérdezte, hogy nem így szoktak menni a dolgok? Nem, ez volt a legelső alkalom, hogy ilyen történt, hangzott a válasz. Az ifjú Destailleur hazatérvén elkezdte a kutyáit lábfogásra tréningezni, mintha a kar fogása ósdi, elavult dolog lenne. „Ez az elképzelés”- ahogy ma mondja- „hosszú időt vett igénybe, de végső soron jónak bizonyult.” Sok belga kiképző követte példáját, és elkezdték lábfogásra tréningezni a kutyáikat. 1949-ig nem is nagyon lehetett olyan kutyát látni, amelyik egyértelműen lábra fogott beérkezéskor, és ott is maradt. „Rengeteg gondunk volt azzal, hogy a kutyákat lábra szoktassuk. Az első adandó alkalommal megpróbáltak karra váltani, így az eredmény csak közepes volt.” Az évek alatt felhalmozott tudása és tapasztalata alapján Destailleur azt mondja, hogy láb fogása öröklődő viselkedés, és hogy az ő háború utáni malinois- uknak nem volt késztetése lábra fogni. A kitartó szelekciós munkának köszönhetően ez a tendencia lassan megváltozott, és az 1950-es évek elejétől kezdve megjelentek azok a kutyák, amik már nem is akartak karra fogni. A láb fogása igen, a mögötte húzódó elv azonban nem kapott teret. A ravasz, és a kutya ellen dolgozó segéd nem kapott kiemelt szerepet a belga ring versenyeken. A modern belga ring sportban sok kutyát lábra tréningeznek, de nem azért, hogy ez segítse őket a segéd becélzásában. Sokkal inkább azért, hogy így reprezentálják a kutyák jó fogását,és előnyösen mutassák be őket. A belga ring sportban a kutya fontos értékmérője a fogás mélysége és minősége; az a kutya, amelyik nem a manduláival fog, nem nyerhet bajnokságot. Emiatt a gyenge,vagy eleve kis szájú kutyákat többnyire karra tréningezik, mert itt könnyebben fognak telit, ezáltal jobban is mutatnak. Egy igazán erőteljes fogású kutyát inkább lábra szoktatnak, ezzel is előtérbe helyezve jó adottságait, mély és erős fogását ezen a nehezebb fogófelületen. Ahogy az évek múltak, Destailleur képezte, tanulmányozta, tenyésztette a malinoist. Mivel egyszerre volt szókimondó, makacs, és tehetséges, folyton összetűzésbe keveredett a Le Societe Royal Saint-Hubert idős trénereivel. Ezekben az időkben zajlott egy hangos, konfliktusokkal tűzdelt belső háború, melynek eredményeként 1962-ben megalakult egy rivális munkakutya klub, a Verbond. Destailleur is eldöntötte, hogy lép, és változtat. Franciaország felé fordult, az ottani képzési metodika vonzotta, mert a kiképzők kevésbé voltak kemények a kutyákkal. Sikeresen épített ki francia kapcsolatokat a klubjának, és elnyerte a jogot is, hogy francia versenyeket rendezhessen francia földön. Alapított egy formális klubot is Wattrelosban, a határ túloldalán, és ott rendezték a versenyeiket. A tréningeket a háza mögötti üres telken tartották. Destailleur nagyon csalódott volt, mert a francia segédek akkoriban igen könnyű prédák voltak. Nem futottak, nem is nagyon mozogtak, hanem szinte csak felkínálták a karukat fogásra. Szokásához híven, Destailleur elkezdett beszélni erről, és végül, ahogy az lenni szokott, sok ellenséget is szerzett magának. Azonban találkozott egy Poix nevű bíróval, aki hasonló elveket vallott,mint ő. Poix-on keresztül sikerült elérnie, hogy felkérjék őt segédelni néhány francia versenyen. Ezt a lehetőséget pedig arra használta fel, hogy elkezdett menekülni/kitérni azok elől a kutyák elől, amikkel szembe került. Mai napig megrökönyödéssel emlékszik vissza arra a kutyára, amelyik szinte megszállottan csak karra akart fogni, és így könnyedén el tudott előle szökni. „Csak szaladtam körbe a pályán, anélkül, hogy a kutya megfogott volna. Csak akkor álltam meg, amikor már kifogytam a szuszból. Ekkor tudott csak megfogni a kutya.” Legnagyobb megdöbbenésére a bíró nem minősítette le a kutyát. Poix-nak voltak összeköttetései a „La Vie Canine” nevű lapnál. Az ő hatására kérték fel Destailleur-t, hogy indítson rovatot. Hatalmas elszántsággal vetette bele magát a munkába. Másfél évig tanulmányozta az őrző-védő gyakorlatokat Franciaországban, Belgiumban és Nyugat-Európában, majd véleményének erőteljesen hangot is adott. „Ez volt a kritikus pont”- mondta. „Az összes kutya, a belga kutyákat leszámítva, karra fogott csak. Azokban az időkben nem volt még autónk, nem volt egyszerű dolog utazni, vagy tréningezni. Csak az észak-franciaországi kutyások ismerték a belga ringet, és csak ők tudták, hogy Belgiumban lábra fognak a kutyák.” Destailleur 1965-ben találkozott Andre Noel-el, aki mindig is az újdonságok szerelmese volt. Noel nagydarab volt, nagyon gyorsan futott, és igyekezett úgy dolgozni, hogy a kutyák ne tudjanak elkényelmesedni. Noel és Destailleur rokon lelkek voltak, azonnal mély barátság alakult ki közöttük. Mindketten ajándékként tekintettek a másikra; két nagydarab, zömök ember, széles, karakteres arccal, jókedvű, robbanékony, lelkes mentalitással. Destailleur-nak már volt némi ráhatása a dolgokra, így beszervezte Noel-t a Championnat du Nord verseny gárdájába. Hosszú napokon át egyeztettek a nézőpontjaikról. A harmónia teljes volt közöttük, és Noel elintézte,hogy a következő évi május 1.-i Sucy-ben tartandó versenyre Destailleur-t is meghívják. Sucy egy Párizs melletti város, ahol azokban az időkben minden évben randevút adtak egymásnak a kor legkiválóbb Francia trénerei.
Noel befolyása és hatalmas erőfeszítései nyomán Destailleur-t beválasztották versenysegédnek. Az eredmény katasztrofális volt. Ahogy Destailleur mesélte, cinkos mosollyal hátradőlve a székében: „ 18 kutyából csak egy tudott megfogni elsőre. Összesen két kutya tudott egy percnél tovább fogást tartani. A 18-as mezőnyből mindössze kettő volt, amelyik állta a sarat ellenem.” Csak állt a bundában, a bot elől, és erőlködés nélkül kivédte a karra és vállra irányuló fogásokat. A tömeg mérges volt. A versenyzők is. És a bírák is. Azonban bosszúságukat felülmúlta elkeseredettségük. Destailleur-t brutálisnak nevezték. Noel pedig kitartóan védte őt, hogy ne nevezzék brutálisnak, mert bár annak látszott, valójában nem volt az. A nézők között voltak, akik más nézőponton voltak. „ Természetesen ez csodás munka. Nagyon okos vagy, de ennek nincs értelme. Nincs kutya, ami el tudna kapni, így ez a segédelés a sport végét jelentené”. Destailleur el volt képedve, hogy mennyire gyerekesek. Hozott magával a versenyre egy malinoist, és a nap végén ráengedte a fiatal kutyáját Noel-re, aki a közönség megelégedésére ugyanolyan stílusban segédelt, mint Destailleur tette a versenyen. A kutya akkoriban olyan másfél éves lehetett, és már mutatta a jeleit annak, hogy igen kemény, segédet büntető fogású kutya lesz belőle. Csak úgy repesztett a pályán. Noel hirtelen megállt, a botot maga elé tartva elzárta a tiszta utat a kutya elől. Amikor már látszott, hogy a kutya nem retten, akkor megpróbált meglépni előle. Az utolsó pillanatban balra mozdult, elhajolt, és elhúzta a karját is a kutya elől. A kutya földet érés után azonnal megfordult, és késlekedés nélkül a segéd után iramodott, végül megragadta a lábát, és lerántotta Noel-t a földre. Mikor felállt, a kutya még mindig rázta és fogta őt; ekkor földtől saras arcán átsejlett egy mosoly, mellyel azt üzente a közönségnek: „Ezt nézzétek!” Destailleur a mai napig emlegeti azt a fogást. Esküszik is rá, hogy Noel talán még nála is elégedettebb volt, hogy egy fiatal kutya által ilyen látványosan legyőzték  nagy közönség előtt. A kutyát Norton v.d. Grensstraat –nak hívták, aki valószínűleg a halhatatlan Flap fia volt. Habár végül sosem indult versenyen, Destailleur állítja, hogy sokkal jobb kutya volt Nerk nevű testvérénél. Ez a Norton volt az apja annak a Pion du Mouscronnais-nak. Minden idők legkiválóbb fogású francia kutyájaként emlegették, és nagyapja is annak a francia bajnok Quacha du Muscronnais-nak, amely kutya talán a Destailleur tenyészetéből kikerülő legmeghatározóbb kutya volt.

A sucy-i verseny után a dolgok nagyon hamar megváltoztak. A francia segédek egyre inkább a kutyák ellen kezdtek el dolgozni. Rengeteget csiszoltak a technikájukon, a segédek kiválasztásánál pedig előtérbe kerültek a fürge, de erőteljes, és kisugárzással rendelkező segédek. Annak érdekében, hogy a kutyák fel tudják venni a harcot ezekkel az új generációs „ring harcosokkal”, a kiképzők elkezdtek északra járni, hogy együtt tréningezzenek Destailleur-al. És nemcsak az eszméit és módszereit hozták haza magukkal, hanem kutyát is vásároltak tőle. Mivel a német juhászkutyák vonakodtak lábra fogni, ellenben Destailleur malinoisaival, amik még ráadásul fürgék és atletikusak is voltak, így kutyái gyorsan elterjedtek az országban. Miközben létszámban még mindig több német juhászkutya volt jelen a klubokban és a versenyeken, a kisebb testű,világos, és temperamentumos malinoisok mégis hamar uralkodóvá váltak a magasabb szinteken. Destailleur hozzáteszi,hogy ez nem invázió volt. Mulot 1968-ban második, Pion 1970-ben harmadik lett a bajnokságon. Sander 1973-ban, Quacha 1975-ben már bajnok volt. Destailleur kutyái végül meghódították a francia ring világát. Például az 1972-es Lochmine-ban megrendezett bajnokságon a 12 kutyából 5 kutya az ő kenneléből származott; a legrosszabb eredmény 8. hely volt.
Ez hát a kezdete a francia munka malinois történelmének, habár Destailleur azt mondja, a kutyái minőségével a kezdetektől fogva alig kellett bajlódnia; a belga tenyésztőknek sok jó kutyája volt. Három dolog együttesen vezetett ide: Destailleur által elindított változások; hogy a kutyái (részben öröklötten,részben képzésük által) szívesen fogtak lábra; valamint az a szerencsés véletlen,mely kapcsán 1965-ben lehetővé vált a St. Hubert klubnál,hogy a belga tenyésztésű kutyák rózsaszín ALSH törzskönyv helyett fehér LOSH törzskönyvet kapjanak. Ugyanis rózsaszín törzskönyvvel nem indulhatott kutya francia ringben, így 1965 előtt nem is volt értelme belga kutyát venni versenyzésre.
Sok évnyi bíráskodás, tréning és tenyésztői munka után Destailleur végül visszavonult 1982-ben. Utolsó nagy dobása a bátor Typist du Mouscronnais nevéhez köthető, akivel ötödik lett a bajnokságon 1976-ban. Ma visszavonultan él Mouscronn-ban, kis kőházában. Már csak néhányan zarándokolnak el hozzá, de hatása még ma is tetten érhető. Visszavonhatatlanul megváltoztatta a munkakutya sportot Franciaországban. Minden segéd, aki pontot tud elvenni egy kutyától, az ő nyomdokaiban jár. És a ringben versenyző malinoisok jó része annak a kicsi, sötét és egyszerű Silva nevű szukának a leszármazottja, akit Destailleur egy kordé mellől fogott ki. 1946-ban, a háború után nem sokkal, amikor egy ifjú ember álmai még tiszták és fényesek voltak.
fordította Lazarits Dóra

Budapest 2014. január 29.