A rottweiler eredete

A legtöbb közszájon forgó beszámolóval ellentétben, a mai fekete-cser színű rottweilert a német kutyatenyésztőknek köszönhetjük. Homályos történetek szerint a kutyáink ősei a római légiókkal jöttek a Fekete-erdőbe az Alpokon keresztül.


Vagy igaz, hogy a masztiff típusúak (amelyek közé a rottweilert sorolják) a Földközi-tenger térségéből származtak és ezután terjedtek el északon, vagy nem. Talán már jóval a rómaiak előtt Észak-Európában voltak.
Angliában és más európai országban már azelőtt ismertek voltak ezek a nagy, erős kutyák, hogy a római légiók az északi hadjárataikat elkezdték volna.

A rottweiler a nevét a földrajzi származási helyéről, a Württemberg tartománybeli Rottweil városáról kapta.

Miután Rottweil térségét kr.u. 74- ben a rómaiak elfoglalták, majd kr.u. 270-ben újra elvesztették, a város évszázadokig fejlődött tovább, mint közigazgatási és kereskedelmi központ, és ennek a változásnak köszönhetjük a rottweilert.
Marhatenyésztéssel foglalkozó országokból, mint Franciaország, Magyarország és Svájc jöttek ide marhát eladni és venni.
Ezért olyan kutyákra volt szükség, amelyek nem csak a marhákat tudták felügyelni és terelni, hanem megvédték a csordát és a gazdáikat a vadállatok és a rablók támadásaitól.

A térség takarékos kisbirtokosai ezért olyan kutyát tenyésztettek, amely egyszerre tudta ellátni a terelő és a védelmi feladatokat. Ezért, bár a rottweiler terelő és őrző képessége letagadhatatlan, mégsem hasonlít karakterében és felépítésében más pásztorkutyákra.

Két változatát külön tenyésztették. Egy kisebb változatot, hogy a terelésnél a kutya ne a marha értékes combhúsába harapjon, csak a csánkjába, és egy nagyobb, erősebb változatot, amelyek a parasztok és mészárosok kis kocsiját húzták.

Az első Albert Kull-féle fajtaleírásban még több színváltozat szerepelt. Ugyan már akkor is a fekete színű vörös rajzos változatot favorizálták, a mellkason és a végtagokon nem túl nagy kiterjedésű fehér foltok megengedettek voltak, ahogy a hamuszürke alapon fekete csíkos, sárga rajzokkal is, az egyszínű vörös, fekete orral is, és a sötét farkas-szürke fekete fejjel és hátcsíkkal, de közben sárga jegyekkel.
Az Internationalen Rottweilerclub 1913-as fajtaleírásában elfogadott színváltozatok, a fekete színű, jól elhatárolt vörösesbarna vagy sárga jegyekkel; a barna színű, sárga jegyekkel; az egyszínű vörös, fekete maszkkal és hátvonallal.

1921-ben az ADRK vette át a fajta felett a teljes ellenőrzést. 

Ekkor vált véglegesség a rottweilerek színe, ahogyan ma ismerjük. Ezzel minden más korábbi színváltozatot feladtak, az akkori standard a hibák közt sorolta fel ezeket. A vöröset, a barnát, a kéket (és a hosszú szőrűt) a továbbiakban nem ismerték el rottweilerként, mert ezeknél felmerülhet a keresztezés gyanúja.

1910-ben a rottweilert a negyedik rendőrkutya fajtaként ismerte el a rendőrkutyások szövetsége (PHV) a dobermann, a német juhászkutya és az airedale terrier mellett.
28 évig (1882-1910-ig) tartott, míg a fajta az ismeretlenségből eljutott az országos elismertségig.

Fordította: Krausz Viktor fotó:illusztráció Louise Lopina
írás dátuma a blogon  2016. 12. 10. 

Hogy lettem a legnagyobb kiállító.

Szatíra, anonimitást kérő szerzőtől. 
Legutóbb ott fejeztük be, hogy az egyik Jófiúk Klubja éppen 35. legeslegvégső győzelmét aratta a Jó Fijjuk Clubja felett, akik természetesen 36. alkalommal is beásták magukat a hosszú háború folytatásaként.
Ekkor nyugdíjaztuk Rex von der Wasistdas nevű német juhászkutyánkat és más szórakozás után néztünk.
Tanulva a korábbiakból, de maradva a kutyánál, most valami kisebb fogyasztású, kevésbé macerás fajtára gondoltam. Nem volt konkrét elképzelésem, ezért kilátogattunk a Piréz Ebtenyésztők Nemzetvédő Értékmegörző Szövetsége, a PENÉSZ (mely nem tévesztendő össze a Piréz Érdekvédő Nemtenyésztő Igazak Szövetségével), által rendezett 8 napos budapesti intercsampionátus osztó rendezvénysorozatára. Ezek a rendezvények általában csak négy naposak, de ez volt a szezon első lehetősége, hogy az átpálinkázott téli pihenő elvesztegetett idejét bepótolva kiosszanak pár championátust, de ezt akkor még nem sejtettem...
Első nap reggel 9-kor érkeztem a csarnokba, a kiállítás helyszínére. Parkoltam 1000.- vettem egy belépőt 2000.-, egy katalógust 1000.-, egy kávét 800.-, gyorsan megnéztem, hogy nálam van-e az arany hitelkártyám, mert ugyan nem vagyok egy ruppótlan csöves, de ahol 15 perc alatt le tudnak húzni öt rongyra, ott nem árt figyelni.
A katalógust lapozgatva megtaláltam a nekem szimpatikus 9-es kört, ahová a társasági és törpekutyák bírálatát osztották be. Már az első napon megtetszett egy kis szőrös fajta, a mexikói csivava, de azért megnéztem a többit is. Sorban szólították a versenyzőket, aztán kaptak mindenféle szalagokat, meg kártyákat, aztán volt akit újra szólítottak, volt aki kicsit mosolygott, volt aki halkan qrva anyádozott, minden elég zavaros volt. Látszott, hogy ez egy olajozott gépezet. Jegyzeteltem a katalógusba, már amit értettem. Mosolygós gazdi :), anyázós gazdi :(. Az egész napot az angol John Smith bírálta végig.
Már rohadtul untam az egészet, de akkor következett a Best in Show, na, hát ott aztán már volt hangosítás, meg tapsikolás is, na meg SERLEGEK, sehherrlehheegggeeeek, megjöttünk, hát én ezt akarom! Csillog, megy a színe a 40 dekás tömör aranyláncomhoz, különben is, mindent szeretek ami csillog. Na jó, majdnem mindent...
Másnap reggel frissen, üdén indultam a második napot megnézni. Feltöltöttem a brifkómat, mert tegnap a wc-sör-wc-ebéd-sör-wc-üdítő-szendvics kombó egy deákferibe fájt. Nem csóróknak való sport ez, itt a helyem.
Második nap egy brazil bíró volt a körben. San Jose Louis Ronaldo (echte brazil volt). A kiállítók szinte csak ugyanazok voltak, ugyanazokkal a kutyákkal, mint tegnap. Ennek ellenére nem ugyanaz történt. Akik tegnap anyáztak, ma mosolyogtak és fordítva. Egyre kíváncsibb lettem. Megfigyletem egy biztos pontot, amihez lehetett igazodni. Volt ott egy öltönyös kiscsávó, akit mindenki Dodo-nak szólított, még a bíró is. Na, amit a Dodo vezetett fel, annak mindnek mosolygott a gazdája a végén. Éreztem, hogy minket Dodo-val az isten is egymásnak teremtett.
Amikor úgy láttam, hogy Dodo éppen nem készül a körbe a következő kutyával, összeszedtem az összes zenei műveltségemet és a következőt szolmizáltam:
-Szeva Dodo, mitiszó?
-Szeva, kólát, köszike- hangzott a válasz. Innetől sínen voltunk. Sokat nem tudtunk beszélgetni, de miután nagy nehezen elszakította a tekintetét a nyakamban lógó fuxról, megkaptam Dodo telefonszámát, és biztosított róla, hogy bevezet a kiállítások bonyolult világába, de csak négyszemközt.
A következő hat napban megtudtam, hogy Dodo foglalkozása hendler, vagy handlé, hívják professzionális ebfelvezetéstechnikai szakembernek is. Főként a körből szomorúan távozók voltak közlékenyek vele kapcsolatban, de hát tudjuk, savanyú a szőlő, a sikeres embernek sok az irigye. A rosszízű pletykákkal nem foglalkoztam, serlegek lebegtek a szemem előtt.
Dodo-val az első négyszemközti találkozás során hamar egy hullámhosszra kerültünk. Kiderült, hogy abszolút azonos az érdeklődési körünk: pénz, serlegek, még több pénz, nagyobb serlegek. Dodi - már csak ilyen bizalmasan, Dodi - vállalta, hogy végig fogja a kezem és együtt begyűjtjük az összes serleget, amit csak lehet.
Első lépésben vettünk egy szukát: Hostadella Vittedella los Aloe Vera-t, hívónevén Verát. Mivel véglegesen a mexikói csivava mellet tettem le a voksom, természetesen egyenesen Mexikóból.
A Mexikó nevű kocsma Belgrádban van, oda van a PENÉSZ mind a 300 magyar tenyésztője bejelentkezve. A kutyát egyébként egy alföldi tanyáról hoztuk, ahol a híres magyar küllembíró román kennelmestere átadta a kijelölt kutyát, miután a vételárat kápé kifizettem Csömörön Dodo-nak. Azt csak később tudtam meg, hogy Dodo mindkettőntől levette a százalékát. Ettől fogva nem volt megállás. Alig kapta meg Vera az összes oltást, Dodo máris kezelésbe vette. Kiderült, hogy Rex-hez vásárolt felszereléseink egyike sem megfelelő, kezdhettük előről. Póráz, nyakörv, bontófésű, ritkítófésű, fazonírozófésű, kifésülős sampon, balzsam, körömvágó, körömreszelő, kisasztal, kisketrec, kishordozó, kerekes sminkasztal, fényező spray, tüzelés szagtalanító....sajnos nem emlékszem mindenre. Közben Dodo heti kétszer 1 órában elkezdte Vera nevelését, kiállítási felkészítését óránként -nem mondom meg mennyiért. Vera 4 hónapos volt, amikor Dodi javaslatára beneveztük az első show-ra. Na nem úgy vaktában. Vidéki kis kiállításra neveztünk, ahol előre tudtuk, hogy Vera osztályában épp nincs más nevező és hát ugye Dodo vezette fel, nehogy a lengyel bíró elfáradván az által bírált 150 fajtától, hogy ne adja ki Verának a legjobb minősítést. Természetesen nyertünk. Így, okosan haladtunk végig a kiállítási szezonon. Mire az első felnőtt 4 napos championosztónkhoz értünk, már ismerték az arcunkat. Az első nap semmi különös nem történt. Dodi a szokásos finom eleganciával, ringatózó járásával meggyőzte a bírót, aztán Verát is bevitte a körbe és nyertünk. A BIS körben csak harmadikok lettünk, de bevallom, az első serlegecskénket megkönnyeztem, este abból ittuk a jägert, azzal is aludtam. Második nap beütött a baj, Dodi belázasodott, nem jött. A spanyol bírónál megpróbáltam Verával boldogulni, de csak egy piros szalagot kaptunk. A kárörvendő konkurensek elől elbujva, sírva hívtam Dodi-t mit tegyek? -Be ne irasd b+!- hangzott a tanács.
Tanulva a hibából, Dodi mellé felvettem egy főállású orvost, hogy felügyelje az étkezéseit, az egészségi állapotát, az életmódját. Nehogy már a Verácska megint leégjen. A kiállítási szezon hátralévő része maga volt a kánaán. Mindehol, mindent megnyertünk, serleget serlegre halmoztunk. Következő évben emeltük a tétet, bejártuk Európát és arattunk.
Második év végére kezdtem kiégni. A porfogóknak (szalagok, serlegek, kártyák, bokréták) külön szobát rendeztem be, de éreztem, hogy valami még hiányzik. A nagy dobás, az igazi nagy durranás. Dodi tudta, mitől döglik a légy:
-Mexikói klubkiállítás, az kell neked!
Aggályaimat, hogy oda nem érvényesek a nexusai, mosolyogva söpörte le. Elmondta mit kell tennem. Következő tavasszal meghívtuk a Mexikói Mexikói Csivava Klub elnökét Jesus de la Hoya-t és a klub tenyésztési főfelügyelőjét Aleandro Dzsokit (ők is Dallas rajongók) saját zsebből Magyarországra bírálni. Egy hétig etettük, itattuk őket. A Planetárium nagyon tetszett nekik, ahogy a Hortobágyi csikós folklór műsor is a 300 tagú cigányzenekarral , akik privátban csak nekik húzták. A vacsorák és a szobájukba rendelt társalkodónők költségét nem sajnáltam, mert már a mexikói klubkiállítás 95 cm-es (igen, igen 95) serlegeivel álmodtam. A sikeres vendégbírálat után brezsnyevi búcsúcsókkal köszöntek el, ebből éreztem, hogy sínen vagyunk.
Nagy izgalommal készülődtünk Dodi-val a Mexikói útra.
Ott vettük fel a zuglói haverját, úton a reptérre menet. Dodi meg a haverja, akinek a jegyét persze én fizettem, hoztak magukkal egy-egy magyar pulit is poggyászként. 10 órás repülőút után a gép leszállt Mexikóvárosban. Vera is jól utazott, a pulik is túlélték az utat. A vámost meg kellett kennem, de erre fel voltam készülve, ez ámerika, dél.
Dodi puliját már a reptéren elvitte az új tulaj, cimborája is csak a szállodáig őrizgette a másikat. Az estét már régi barátainkkal, a klubelnökkel és a tenyésztési főfelügyelővel töltöttük, ünnepelve a várható sikert. Biztosítottak a várható sikerről, Vera gyönyörű, mi barátok vagyunk, holnap aratunk.
Felvirradt a klubkiállítás napja. Reggel próbáltam felhívni elnökünket telefonon, de nem vette fel. Mindegy, elindultunk a show-ra. A kiállítás helyszínén elnököm Jesus gondterhelt arccal félrevont. Don Vito, nagy a baj. Ma reggel a bírói testület úgy döntött, hogy csak olyan kutya lehet klubgyőztes, akinek a körmét mexikói szűzek vizeletéből készült krémmel puhították meg.
És hol lehet ilyen krémet kapni Jesus? -kérdeztem. Sehol- válaszolta letörten - Vasárnap minden bolt zárva van.
-Itt is? -zokogtam fel. Elsötétült előttem minden, a kórházban ébredtem. Két napot voltam eszméletlen. Az ápolóktól megtudtam, hogy Vera 4. lett, szép siker, egy magyartól, mondták. Dodiék hazamentek a következő géppel, nem vártak meg, mondjuk jobb is...
Ekkor határoztam el, hogy valamit visszaszerzek a befektetésemből, Verával tenyészteni fogok, ha beledöglik is, a bdsrstnt.



Hogyan lettem csivava tenyésztő

Szatíra, anonimitást kérő szerzőtől. 
Hosszú, de tanulságos történetem úgy kezdődött, hogy felnőtt fejjel, szakmámban befutott vállalkozóként új kihívásokat kerestem. Ill. elérkezettnek láttam az időt, hogy megvalósítsam egy régi álmom, vettem egy német juhászkutyát. Apának is volt régen, hordtuk iskolába, voltak emlékeim a dologról, de kimaradt úgy 25 év.
Anyagi gondjaim nem lévén, mertem nagyot álmodni és az interneten, hosszas kutakodás után felvettem a kapcsolatot egy német (bizony, nem kispályázunk) tenyésztővel. Egy darabig ugyan játszotta a megközelíthetetlen szakit, de miután megtaláltam a jofogas.de-n az apróhirdetését, visszavett az arcából. Némi face-levelezés és néhány tiszteletkör után megvettük Rex von der Wasistdas nevű nyolc hetes kan kutyánkat, helyesbítek 15 hetest, mert korábban nem kapott útlevelet. Kicsit furcsa volt, hogy a szakirodalom az új családba beilleszkedésre más kort határozott meg ideálisnak, de szabál' az szabál'. Rex törzskönyvén annyi volt a német szöveg, hogy H. C. Andersen elbújt volna szégyenében, ha meglátja. Címek, bírálati lapok kivonata, adatok, egy guszta bőr mappában kaptuk, mondjuk 1000 euróért másban el se fogadtuk volna.
Rex az árához képest kicsit kajlácska kinézetű volt, meg furcsán fekete is volt, nehezen hittük el, hogy olyan szép piros lesz, mint druszája, a felügyelő a tv-ből. Az út rendben telt, Rexi nem hányta tele az autót, jól is viselkedett. A következő 3 hónap viszonylag eseménytelenül telt, mert orvosi javaslatra nem hagytuk el vele az udvart.
Fogváltás után, minek következtében már nem maradt megrágatlan cipő, papucs, bútor a házban, a cseperedő juhásszal ideje volt felkeresni egy kutyaiskolát. Gyanútlanul kerestünk rá az interneten a legközelebbi iskolára-jé, ez a suli még megvan ahová az apával jártunk, szuper. Természetesen nem vártam, hogy 25 év után ismerőssel találkozom, egyébként is gyerek voltam még mikor utoljára ott jártunk, de az alapvető bizalmat megalapozta az ismerős környezet.
A telefonon megbeszélt időpontban megálltunk a kutyaiskola előtt a dzsipóval, (mer' a porschéba csak nem rakom a kutyát), hát még ki se tudtam szállni, egy nagyon kedves, nagyon mosolygós fiatalember előzékenyen kinyitotta az ajtó, félő volt, hogy rögtön két puszit is kapok. Na, e kicsit csodálkoztam, erre nem így emlékeztem. Mire felocsúdtam, öten dögönyözték a kutyámat, dicsérgették, becézgették, mindenki mosolygott, bevallom ez jólesett. Rögtön be is fizettem Rexi-t az óvodába 2 hónapra. A két hónap játékkal és ismerkedéssel telt, egész hamar megszoktuk, hogy mindenki úgy beszél a kutyájával és egymással, mint ratyi pár a debil gyerekével, néha már én is gügyögni és cukiskodni kezdtem, de emlékeztettem magam, hogy mégis csak méltatlan ez hosszabb távon egy rendőrkutya leszármazottjához. Jól éreztük magunkat, hallottunk pár furcsa dolgot, de nem tulajdonítottunk ennek jelentőséget. Eltelt a nyár, elérkezett az őszi tanfolyam kezdete. Boldogan befizettük a szent cél érdekében egy használt, öregecskedő személygépkocsi árát és belevágtunk. A szükséges felszerelést már rég megvettük.  Pórázok (rövid, közepes, hosszú, kinyitható, összecsukható. stb.), nyakörvek, klikkerek, sípok, dobok, labdák, harangok, jutifalattartó zacsi, jutfalattartó zacsit tartó táska, kakaszedő zacsi, kakaszedő zacsit tartó kulcstartó, kullancscsipesz, elsősegélydoboz, szájkosár, szájkosár helyettesítő textilszájkosár. A kutya nevével gravírozott biléta, másfél kiló szafaládé felkockázva, dobozkázva. stb. . Apránként egy ötvenesből kijött, mer' az iskolavezető tenyésztői kedvezményével vettük nagykerbe.
Lenyomtuk a 6 hetet, qrvára kiokosodtunk és további 2eFt ért le is vizsgáztunk vasárnap ültetésből. Nem, nem virágot, kutyát ültettünk. A sikeres vizsga mellé kaptunk oklevelet, meg egy csekket a következő turnusra, az úgynevezett "fektetés hava" fantázianevűre.
Mivel Rex-et úton-útfélen megcsodálták a kutyások és összefutottunk egy híres tenyésztővel is, aki javasolta - elterveztük, hogy tenyész szemlére visszük.
Oktatónktól érdeklődtünk, hogy a következő szemeszter végére felvezethető lesz-e Rex tenyész szemlén. A felháborodás verbális eszközeit, amelyekkel reagált, nem részletezném. A lényeg az volt, hogy ez az iskola nem azért van, hogy kapzsi, kutyát zsigerelő FCI tenyészetek számára szolgáltasson, itt ez kérem már egy magasabb szint, egy spirituálisan emelkedettebb iskola, ahol ilyen baromságokkal nem foglalkoznak. Réé égen ők is, de azóta megvilágosodtak.
Bátortalanul megkérdeztem, hogy bár ennek eddig nem volt jelentősége, de ez nem az ebtenyésztők iskolája-e, hisz az út szélén még kinn a tábla MEOE.-i kki. A következő öt percben nem tudtuk folytatni az eszmecserét, mert mentorunk röhögő görcsöt kapott, könnyekkel a szemében vergődve verdeste magát földhöz, hasát fogva. Mikor magához tért, még elfúló hangon közölte: a régen volt, mikor még az a korszerűtlen vén fasz Lütyő bácsi volt az iskolavezető, az fci munkabíró, őt már kirúgtuk rég, csináltunk egy alapítványt, azé az iskola. A tábla csak azért van, hogy aki régen már volt itt, könnyen idetaláljon.
Mivel nem jártunk feleslegesen iskolába - megtanultunk falkában kutyát játszatni, ledominálni, feldominülni, megvezetni, klikkelni, ültetni, fektetni is majdnem, falkavezérni, kizárni meg még a jó ég tudja felsorolni, mennyi okos dolgot- ezért nem váltunk el haraggal, de másik iskolát kellett keresnünk.
A következő helyen már óvatosabbak voltunk, tájékozódtunk. Lehet-e itt tenyész szemlére készülni. Készülni lehet, szokott is lenni nálunk- kaptuk a választ. Befizettük a havi tagdíjat és elkezdtük a csoportos foglalkozásokat. Az első hónapban a nyelvet tanultuk csak. Itt mindent másképp hívtak, másképp magyaráztak, a hasonlóság csak annyi volt, hogy se a kiképző, se a kutya se hibázott sose, mindig csak én. A csoportos őrző-védő is tetszett Rex i-nek, ügyesen húzgálta a madzagos bőrt úgy 2 hónapig, mikor ismét sanda érzések kerítettek hatalmukba. Rákérdeztem, hogy mikor lépünk egy kicsit tovább, mikor készülünk a tenyész szemlére, mert mi azt szeretnénk. Kitérő választ kaptunk és egy hosszú előadást kellett végighallgatnunk a kutya koráról, meg hogy valami küllemizé, meg az ösztönkészlet, a zsákmányjáték agressziós és regressziós negatív visszacsatolásos harmadlagos megerősítéses kulcsingernél már tudtam, hogy én ehhez nagyon hülye vagyok, a kiképző meg nagyon ott van, de ettől nem lettem előrébb. Kértem, hogy fordítsa le magyarra röviden. Megtette: Magánórák b+!
Na, hát végre magyarul beszéltünk és befizettünk az egyéni foglalkozásra. Fejlődtünk is szépen, haladtunk is jól, már amennyire én értek hozzá. Mivel az óránként ötezerbe belefért a bizalmas beszélgetés is, egy-két hónap alatt teljesen képbe kerültünk mindennel. Ronda, gonosz és a rendes tenyésztőkkel, a műkiképzőkkel és a profikkal, akikkel azért nem lehet találkozni, mert külön időpontban járnak, (az speciel nem derült ki, hogy a tenyésztők hova járnak, de kizárásos alapon a profikhoz soroltuk őket is) és azt is megtudtuk, hogy a nem úgy van, hogy csak úgy nekirohanunk a tenyész szemlének, mint tót az anyjának. El kell dönteni, hogy melyik csapatban akarunk focizni. Hát, mondom, az FC I-ben. Az nem úgy van. Vannak a jó FC I-sek, meg a gonosz csaló FC I-sek. És honnan lehet felismerni, melyikkel van éppen dolgom? Kaptam magyarázatot, de nem győzött meg 100%-ig. Valami olyasmi volt, hogy természetesen mi vagyunk a jófiúk, de sejtettem, hogy a rosszfiúk ugyanezt mondhatják magukról. Mindegy, folytattuk a felkészülést, természetesen a jófiúk csapatában. Befizettük a tagdíjat, elvittük Rexi-t röntgenre, minden oké, de pont a tenyész szemle másnapján kiderült, hogy eddig a rosszfiúknak volt tilos tenyész szemlét tartani, de mától a jófiúknak tilos.  Ezért Rexi jófiús tenyész szemléje nem felel meg a rosszfiúknál, így nem tenyészthető (Vica versa) de türelem, mert ez évente, esetleg tízévente szokott cserélődni, vagy ha akarjuk, kezdünk, mindent előröl Rexivel az új jófiúknál.
Na, akkor bebasztam Rexi összes cuccát egy nagy zsákba, levittem a pincébe és vettem egy csivavát. Most Rexi vigyáz a csivava alomra, mert beszálltunk az FCI mindenhéten champion nevű játékára, amiről majd később mesélek. Rex nagyon szakszerűen őrzi a házat, tehát az az egymilliókettőszázezer forint, amit erre elköltöttünk nem volt kidobott pénz.   
szerző: ismeretlen ismerős 

Derűre ború, avagy a depressziósok se maradjanak ki a jóból.

Szatíra, anonimitást kérő szerzőtől. 

Drága Janikám!
Nem tudom megállni, hogy el ne meséljem, mi történt velem vasárnap.
Reggel ötkor csörgött a vekker. Nagy izgalommal, frissen ugrottam ki az ágyból. Felrántottam magamra az 52-es gyakorlónadrágot és a surranót, tudod, amit még leszereléskor "mentettünk" a raktárostól két üveg kőbányaiért. Muter már a konyhában kente a májkrémes kenyeret, csomagolt abba szörnyű aludobozba, amit a vasedénybe' vett.
-Nem kell annyi kaja, anyám, van büfé.
-Ja, tudom fiam, uniqumszendvics meg sörpörkölt, azt megint a kutya hoz haza éccaka.
-Az tavaly volt, akkor még vonattal mentünk, tudod, hogy nem iszok, ha vezetek.
-Na, persze. Jó, hogy csak kétszer van CACIB évente Pesten...-morgolódott
Gyorsba áthúztam Nérót a fűrészlappal, de anyám megint belekotyogott:
-Ne sminkeljed azt a kutyát annyit, még assziszik' a fiúkat szereted.
Összeraktam a cuccot, a régi jó bőrpórázt, a nyakörvet, szájkosarat és beugrottunk a Zsigába- igen, csak így hívtuk, ezerkettes vót és gyönyörű piros. Néró a hátsó ülésen, padlógáz. Még beugrottunk Totyáért, aki a csipát törölgette a szeméből. Óvatosan beült mellém, Néró jól viselkedett, csak két kokit kellett neki lenyomnom, hogy Totyát ne harapja nyakon. Szerencse, hogy Totyi régi haver, így viszonylag hamar lecsillapítottam a kutyát.
Tavaly Néró körme beleszakadt a mozgólépcsőbe a Deákon, idén ez nem fordulhat elő, nyerni jöttünk. 8-kor már fent is voltunk Pesten, hamar bejutottunk, bár már elég nagy volt a sor a pénztárnál. Lecuccoltunk a diszkoszvető alá, ahogy szoktuk, a Tibikének adtunk egy bélást, hogy vigyázzon a kutyákra és elmentünk "reggelizni". A brigád már ott volt. A himnuszig kidumáltuk, hogy kivel mi van, mióta nem láttuk egymást. Zotya, a nagy mesélő már reggel rám akart sózni valami Dux kölyköt, de mondtam, hogy éhgyomorra ne zsibbasszon, várjunk legalább az összevetésig.
A bírálatok lassan mentek, Néróval munka kanban voltunk a 454 startszámmal. Ezért Tibikére kötöttem egy vizes fejkendőt, (na nem, majd Nérót hagyom a napon) és elmentem körülnézni. A szokásos kör, ahogy elindultam évente kétszer. A boxerektől, ahol a "Lajos vak vagy?" bekiabálásra mind a 200 néző felröhögött a kör körül.  A dobermann körben Józsikám osztotta a népet, megfuttatta őket rendesen. A dogoknál kicsit hosszabban elidőztem, mert azt nem lehetett kihagyni, ahogy Bandikám uralta a territóriumát. Tacskója a bírói asztal alatt hűsölt, amíg az impozáns, elegáns dogok összevetése zajlott.... és már hallom is a kecsköméti bajusz alól "mögmontam, nem morog, mer' kivágom". A schnaciknál viszonylagos nyugalom, Béla bátyámnak ma nem sok munka jutott. Kicsit szaporáznom kell, mert a rottweiler körnél megvolt az első kakasviadal. Előbb a szokásos kutyabunyó, aztán a figyelmetlen gazdi is kapott egy sallert. Ő még kezdő, nem tudta, hogy Sanyi sose hibás, ha a kutyája elszabadul.
Lassan visszaértem, összekaptam a kutyát, mert már másodszor szólítottak. A következő 1 órát nem ecsetelem, mert csak a szokásos. Kifutottuk a belünket, győztünk. Az összvetésen a Tyutyu champion kanja nyert. Na persze, a Szöszivel vezettette fel, neki meg tényleg korrektebb a futóműve, mint a Nérónak, Jenő bá' a kutyámra se nézett, de legalább nem kell a best in show-ban bohóckodni. Tibikét szolgálatba helyeztük, és irány a büfé, mert most egy darabig megint nem találkozunk azokkal, akik messzebb laknak.
Eddig jutottam, mire izzadtságban úszva felébredtem.
Kótyagosan próbáltam összerakni, hogy hol vagyok. Kinéztem az ablakon, kombi Merci, mögötte kutyás utánfutó. Az asztalon valami tepsi forma izé, ja a telefonom. Miért álmodok ilyen marhaságokat? Ja, beugrott, tegnap voltam a CACIB-on, az 'A' pavilonban, biztos azért.
Képzeld, ahogy beléptem a csarnokba a lézengő kutyások között, azonnal mellbevágott az átható szarszag. Majdnem visszafordultam, de olyan rég voltam kinn...
Egykedvű emberek fésülgették, guruló asztalkákon a kutyákat:
-Oda fújjál még egy kis feketét, mert Géza nem szereti a nagy mellfoltos kutyát!
-Bélukám, a miniszoknyádat beraktad? Tudod, hogy a Smith mire bukik...
Kicsit idegen volt a légkör, de a bűzt hamar megszoktam. Kerestem az ismerős arcokat, de nem sok volt. Megálltam az nj kör mellett- volt hely bőven. Egy ismeretlen allround faszi bírált, de gyanús lehetett neki valami, mert felémbiccentett, visszaintettem. Mellettem két ifjú titán beszélgetett kutyákról, szakértő módon. Az egyiknek a Besszi kutyám kölykéből volt kutyája. Mikor elkeztde, hogy jó, jó az a Don Vito nem tenyésztett rossz kutyákat, de az már ma labdába se rúgna felé fordultam:
-Mesélj még nekem erről a Don Vito-ról öcsi.
-Hagyjál fater, ne szólj bele a nagyok dolgába!
Mosolyogva hagytam ott őket, a kört, a pavilont, Pestet. Így mellesleg megspóroltam 800 Ft-tot, amennyiért egy kávét ihattam volna.
Szóval ez jutott eszembe így ébredezve Sanyikám, meg te.
Gondoltam felhívlak, elmesélem, de eszembe jutott, hogy 10 éve nem beszéltünk, mióta összevesztünk. A Totya mesélte, hogy leszaroztad a Besszimet. Na akkor én is elmondtam, hogy nem kéne ugrálnod az X lábú kanoddal, és azóta..., na meg te a Fradiba én a Lokiba..., de mindegy.
Most már tudom, hogy csak a Totya keverte a szart, hogy ne mesélhesd el nekem, hogy a kanjától 6 foghibás lett az alomban nálad a Rézi alatt.
De felejtsük el, egyszer túl kell lépni ezeken a piti dolgokon. Elkezdtem megkeresni a számod a telefonban.
Addigra teljesen felébredtem.
Elejtettem a telefont.
Hisz a Jani tavaly meghalt...
Szóval most, azért írok, hogy ne felejtsem el, hogy mit akarok neked elmesélni, ha legközelebb látlak. Remélem azért az még odébb lesz.
Jövő héten főtenyészszemlére megyek, állítólag oda még járnak a régiek, majd mesélek.
Rezsőbának üzenem, tényleg igaza volt, ezek a fiatalok szemtelenek, okoskodók és nyeglék. Igaz, hogy ő ránk mondta, de így 30 év távlatából be kell látnom igaza volt.
Szevasz Janikám!

szerző: ismeretlen ismerős 

Hogy lettem a legnagyobb tenyésztő, avagy csak szerényen, mint az ibolya

Szatíra, anonimitást kérő szerzőtől. 
Ha a következő történet kicsit zavarosnak tűnik, annak két oka lehet. Az egyik, hogy az elmúlt 40 év bizonyos történései összekeveredtek már a fejemben, romlik a memóriám, bár sajnos nem eléggé. A másik, hogy itt a Lipóton nem mindig sikerül jól beállítani a gyógyszerezésemet. Ha túl kevés xanaxot kapok, attól még simán Max von Stephanitz-nak képzelem magam, ha az ízületi gyulladásra szteroidot kapok, akkor az is előfordul, hogy a Martin testvéreknek képzeltem magam. Csodálkoznak is az ápolók, hogy ketten se bírnak lefogni. Igen, sajnos kezelésre szorulok. Tenyésztőszindrómám van. Ha kiengednek a normális emberek közé, szüntelenül tenyésztek, ha kell, ha nem, mert én értek hozzá a legjobban. A teljesség igénye nélkül elmesélem, hogyan lettem a legnagyobb és miféle népekkel hozott össze közben a sors-, na, ezt majd egy könyvben, most csak a tenyésztők egyes típusairól írok kicsit bővebben, tudják, a szigetlakókról. Na meg egy picit egy lehetséges és kicsit tipikus tenyésztői útról, egyről a millióból.
A tenyésztők lehetséges motivációit korábban már kiveséztük, nézzük most a pályájuk alakulását.
A kezdő.
Kezdő tenyésztőből kétféle van. Az egyik, aki eleve azért kezd tenyészteni, mert már akkor tudja, hogy ő a legokosabb a világon, ez a pont minden tenyésztő életében eljön, csak van, aki már így kezd neki, ezzel a sablonos típussal később talán foglalkozunk. Az "ideális" kezdő tájékozatlan, naiv, de tanulékony. Keresi rutinos tenyésztőtársai társaságát, kedves, segítőkész, érdeklődő és legfőképp szerény. Egy földre szállt angyal, akiről még senki nem sejtheti mekkora spermiummá is képes kikupálódni, vagy esetleg a tenyésztők legjobbikává, csak sajnos ilyen címet a világon sehol nem osztanak, legalábbis egymásnak a tenyésztők nem. Maguknak gyakran, esetleg egy külföldi sporttársuknak, de egymásnak soha.
A kezdő remek beszélgetőtárs, mert mindent elhisz. Képes kritika nélkül befogadni mindent, amit a régebbi tenyésztők állítanak magukról. Azok a kezdők, akik nem képesek önálló gondolatokra szert tenni, azok lesznek, az un. Papagájok, modernebb változatuk a Gramofon, akit ha meglöksz, ide-oda ugrál a bevésett szövegen a tű, de akárhogy rázod, lemez csak egy van. 
A kezdő tenyésztő, ill. tenyészteni szándékozó egyben potenciális VEVŐ is, ezért a régebbi tenyésztők egyes prototípusai érdeklődésének középpontjában van. Ez a bevésődés időszaka, a kezdőből gyakran olyan régi tenyésztő lesz később, amilyen típus az első kutyáját rásózta.
Nagyobb eséllyel lesz "normális" tenyésztő a kezdőből, ha az önként jelentkezők helyett magának választ példaképet, lehetőleg olyat, aki nem akar minden áron a mentora, önzetlen segítője lenni. Ritka eset, hogy ez sikerül. A legrosszabb, amit a kezdő tehet, hogy a saját feje után megy. Ez egy bonyolult sziget, sok a kannibál, egyedül az ember gyámoltalan, megeszik reggelire.
Nézzünk néhány prototípust, akivel a kezdő tenyésztőnek dolga akadhat.
Villámkéz. Ő kifejezetten a csak a szüzeket kedveli. Ha lecsap valakire, nagyon intenzív barátkozásba kezd, üti a vasat, amíg meleg. Egy-két hónapon belül felszereli a kezdőt saját tenyész állománnyal, akkorával, amekkorát a kezdő sosem akart. Villám rutinos, ő maga sosem ad el a kezdőnek kutyát, nehogy később nála reklamáljon, de mindig tud egy kihagyhatatlan, alkalmi vételt, amit lehet, ki sem kell rögtön fizetni, majd csak az első alomból, vagy részletre. "Szerencsétlen" kezdőnk nagyon szerencsésnek érzi magát, mert önzetlen segítője mindent intéz helyette. Villám áldozatai az első csalásaikat úgy követik el, hogy nem is tudnak róla, ezekkel szükség esetén még évekig zsarolhatók. A villám általában nem csap le kétszer ugyanoda, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnik el, csak az összevásárolt jószágok maradnak utána.
Mentalista. Nála az elme trükkök százaira kell felkészülnünk. Mentalista sokkal türelmesebb Villámnál, apránként programozza a kezdő elméjét. Rendszeresen felhívja, konzultál, de soha nem kínál fel konkrétan semmit. Mézesmadzagokat húzgál. Hosszú, monoton előadásaiban észrevétlenül helyezi el a jól működő paneleket:
"azt Kérdezte tőlem a német tenyésztő", "euró", "százezer euró", "van most egy olyan, milliókért SE adtam" "ha tudnák, mi van a kezembe" "van most kettő, de a jobbikat el kell adnom, mert a gyengébbik nekem jobban tetszik" stb..
Mentalista tenyészt, igyekszik a saját körébe vonni a kezdőt, tehát hosszú távra tervez, apránként akarja lehúzni, használni. Néha félúton megszakad a beetetés folyamata, mert elsőre sikerül a kezdőt annyira átbaszni, hogy azt már nem sikerül kidumálni, ez a járulékos veszteség, bele van kalkulálva.  Egy ügyes, rutinos mentalista akár minden megyében tart egy kezdőt az irányítása alatt, van, akit évtizedekig.
Tudományos főmunkatárs. Az a fajta soviniszta, lelkes, tapasztalt tenyésztő, aki él hal minden lehetőségért, hogy megszerzett tudását megoszthassa másokkal. Önként, akár kéretlenül tájékoztat, felvilágosít, sőt ha szépen kéred, ingyen segít bármiben. Nem akar semmit rád sózni csak meg akar tanítani mindenre. Arra is, amit sose akartál tudni. A tudományos főmunkatárs segítsége kezdetben nagyon bejön mindeknek, de előbb utóbb mindenkit zavarni kezd, hogy a mester-tanítvány viszonyba nem fér bele még 2-5-10 év múlva sem, hogy a már nem is annyira kezdő tenyésztő egy-egy egyszerű tőmondatát kijavítás nélkül elfogadná, nyugtázná, vagy bármilyen tenyésztéssel kapcsolatos elképzelését helyeselné, vagy egyszerűen ráhagyná. Mire feltűnik és zavaró lesz, hogy tulajdonképpen nem a kezdőnek segít, hanem önmegvalósít más kontójára, addigra a kezdő számtalan értékes tudás birtokába jut, már csak egy frappáns okot kell találnia, hogy kisértődhessen a "kapcsolatból", anélkül, hogy meg kéne köszönnie a sok segítséget.
Hát akkor nincs remény? Nem fordulhat elő, hogy normális, felkészült, sikeres tenyésztő a szárnyai alá vegye a kezdőt? Mégis mi oka lenne kinevelnie a saját konkurenciáját? A praktikus kényszer, hogy együttműködjön másokkal a tenyésztő, az az, hogy egyedül nem tudja minden elképzelését megvalósítani. Nem lehet mindenki Stephanitz, akinek hatalmában áll másoknak diktálni, vagy anyagilag megengedheti magának, hogy fenntart egy önálló több száz kutyás tenyészetet.
Egy tenyésztő maga az egyszemélyes MGTSZ. Ő az agronómus, az állatorvos, a TSZ elnök és a szarszedőmunkás is és ő az adminisztrátor és a marketinges is. Ráadásul nem alapvető élelmiszert termel, tehát marketingből az alap nem elég, több kell. Attól függően, hogy melyik tenyésző személyiségéből melyik az erősebb, a tenyésztő, a gazdasági igazgató, vagy a marketinges, attól függ, hogy miben erősebb: dumában, vagy tenyész állományban. Az optimális egyensúly ritka. Na, ebben a mgtsz-bán a tanítvány, a felkarolt kezdő a melléküzemág, a plusz tíz tehénke, a plusz istálló, a plusz 2 dolgos kéz, tehát kibővült lehetőségek kincsestára.
A szerencsés tenyésztő összehozza a sors olyan kezdőkkel, akik nem akarnak önálló MGTSZ-É válni, mert csak hobbiként kutyáznak egy tisztes megélhetés mellett. Jó csapatjátékosként a kezdő és a tenyész akár évtizedekig tolhatják egymás szekerét, akár profi csapattá is válhatnak. Ez a ritkább eset, hisz a "szépségversenyek" világa, de a versenyek világa is nagyobb számban vonzó az exhibicionista embereknek, mint az átlagembernek
Az út
Tegyük fel, kezdő kutyásunk jó mentort talált. Nyolcvanezer forintért megvette hosszas tervezgetés után az első szukáját mentorától. Nyolcvanezer forintért a híres magyar tenyésztő szukájából, amiben 30 év tenyésztői munka van és a híres német kanjától, amiben 70 év tenyésztői munka eredménye kristályosodott ki. (Ekkor kéne gyanakodni, hogy ez nem egy nagy biznic, de a nyolcan ilyenkor még alomszámmal szorozva soknak tűnik)
Mentorunk a lelkes kezdő kezét fogva gyakorlatilag egyszerre neveli fel a kezdő tenyésztőjelöltet és a tőle származó kutyát. A tanítvány még nem felesel, nem okoskodik, csak csinálja. A mester mellé szegődve minden szakszerű segítséget megkap a kutyaiskolán, a kiállítási körben, mert ugye mini bébitől kezdve végignyomják együtt a szezont. Kezdőnket lassan felismerik a régiek az arcáról, van, aki már a keresztnevét is megjegyzi.
Kezdő tenyésztőnk így tölt el minimum 2 évet, de inkább 3-at 4-et tanulással, asszimilálódással.  (Ez a mai, felgyorsult világban elviselhetetlenül sok idő. )A kutya nem rossz, jó kézben van, tenyésztő nexusai kiterjednek az általa tenyésztett kutyára, tehát 2 éves korára a kezdőnek van egy vizsgázott, körungozott, champion szukája.
Remegő, bizonytalan kezdőnk a következő hónapokban a mentora nyakára jár, és kimasszírozza belőle, hogy mivel kéne befedeztetni a szukát, sőt a kinézett kanhoz Németországba be is ajánlja a mentor a tanítványt, hogy a híres kan korlátozott számú fedezéséből jusson az ismeretlen kezdőnknek is.
A kezdőnél az első kupac kiskutya tehát két-három tenyésztő összesen 120 éves munkásságának gyümölcséből születik. Szerencsés esetben az alom rendben van, természetesen a lelkes kezdőnk meg is tart belőle. A felnevelt kutya már az ő kennel nevén fut. Még minden szarért mentorát hívogatja, de már nem mindent csinál úgy, ahogy a vén hülye mondta. A felnevelt kiskutya nem lesz rosszabb az előzőnél, kezdőnk arca is ismert már, tegeződik a bírókkal, de feléjük még maximális alázattal viseltetik. A saját tenyésztésű kutyája hazai pályán befut. Ekkor van az első komoly elszállása a kezdőnknek, amiből csak néhány év és néhány kurva nagy pofon után száll le a földre, ha egyáltalán leszáll.
Itt megroppan a mentor-tanítvány viszony. Jön a "mit akar ez még itt, nyugdíjas, nem érti a modern dolgokat, nem tett le évek óta semmit az asztalra.", mert valahogy meg kéne szabadulni attól az embertől, aki még emlékszik, hogy nem mestertenyésztőként születtünk le a földre. Az ezt követő időszak igen sok mocskolódással telik, ezt nem részletezném. Lényeg, hogy elvágtuk a köldökzsinórt és mindenki megy a maga útján.
Ekkor jönnek a tenyésztő életében a nagy útelágazódások.
Az első alkalom, mikor a tervezett alom nem születik meg. Az első alkalom, mikor a saját ötletéből kitalált kantól egy alomnyi selejt születik. Az első alkalom, mikor a megtartott kutyája nem lesz tenyészthető. Az első alkalom, mikor gyanakodni kezd, hogy valaki becsapta, valaki csalt, valaki eltitkolta a kanja örökletes hibáit.
Az első alkalom, mikor rájön, hogy egy recesszíven öröklődő súlyos hibával Mattot adott az egész felépített állományának.
 Az első dilemma, hogy a nem perfekt elő röntgenű kutyának mi legyen a sorsa. Az első reklamáló vevő. Az első alom, amire nincs egy fél vevő sem, hiába a nagy befektetés. Az első szuka, ami az ellésnél elpusztul almostól stb..
Mikor a problémákkal szembesül, amikor a veszteségeit kell lajstromozni, akkor válik el, hogy mit tanul belőle.
Mantrázza a külvilágnak a sablon SV dumát és más kutyáiból keverget?
Elkezd elcsalni minden követelményt, hogy csökkentse a veszteségeket?
Befejezi?
Leszegett fejjel megy előre a saját szabályai szerint?
Szerényebb lesz, vagy még nagyképűbb?
Ha kell ötször, tízszer elkezdi a nulláról, vagy inkább megmagyarázza, hogy miért jó a szar is?
Megtanul mindent a maga kárán és ő is kitanítja a saját fiatalkori alteregóját?
Magyarázza napestig, hogy a kulisszák mögött van egy másik világ, amiben nem minden ilyen fekete és fehér, mint a mesékben? Hogy mindenki kicsit királyfi és gonosz boszorkány is egyben? Hogy a szentek és az álszentek ugyanazt tartják helyesnek, de a szentek úgy is élnek, az álszentek meg csak el akarják hitetni magukról, hogy szentek?  Elmeséli a kudarcait, hogy tanuljon belőle más is, vagy letagadja, hogy tévedhetetlennek látsszon?
Ideális esetben a kudarcok és a buktatók ellenére becsületes marad, hű marad a saját lefektetett elveihez, kerül, amibe kerül. Ez nagyon ritka, de nincs egyetemes térkép, amin fel vannak tüntetve azok, akik meghasonulás nélkül képesek hosszan megmaradni egy fajta mellett. A kezdő tenyésztők ritkán nőnek túl a mesterükön. Minél gyengébb a választék mesterekből, annál kevésbé várhatunk csodát a kezdőktől.
Ma már minden relativizálható, pedig a tenyésztési módszereknek, anatómiai ismereteknek, örökléstannak, tanulható elsajátítható szakirodalma van, csak hát az internet csodája által a papagáj véleménye egyenértékű bármely professzor tudásával, sőt előbbi szorgalmasabban hajtogatja a magáét, ezért ma egy kezdőnek nagyon kevés az esélye, hogy eligazodjon, jó felé induljon el. Győztes és győztes kutyák között a kezdő nem lát különbséget, innentől halott ügy.
Emlékezzünk csak: 30+70 év tapasztalatát összegyúrva kaptunk nyolcvanezerért egy kutyát. Ha a kutya éppen nem menő, akkor 50 ért kapunk 150 évnyi szelektált tenyésztett csodát, vagy 20ért. Ebbe háromféle ember nem bolondul bele: 1. aki pénzénél van, 2. az, aki olyat tenyésztett, amivel elégedett, vagy 3. a kettő (ritkán) együtt. Az összes többi dolog csak az életünk, az nem különbözik attól, ahogy a pék veszekszik a kisinassal, vagy a molnárral.
A további, elvont hozzáadott értékek csak a fejünkben, lelkünkben léteznek. Az önbecsülését mindenkinek magának kell megszerezni, őrizni, ápolni, azt nem egymástól kell várni. Nem vagyunk annyira speciálisak, mint szeretjük hinni, sőt nagyon is átlagosak, csak bolondabbak. A kutyás egy se normális.)  Ja, és hogy végül hogyan lettem a legnagyobb tenyésztő? Sehogy. Ende
szerző: ismeretlen ismerős