Arnold

Magyarországon az első két rottweiler szuka, amely a MEOE Rottweiler törzskönyvet megnyitotta, Beny és Bona Z Bahskeho Vrcu1970. Met. Rott. 1-2
Magyarországon az első rottweiler alom, bejegyezve a MEOE rottweiler törzskönyvébe, 1974.
Neckermanni Aidasz Met. Rott 4 sorszámmal. Hívóneve Arnold. Formában és viselkedésében, máig etalon számomra. Családtagként élt velünk, de Győző kutyája volt. 1974-1982.



Arnold "mese" röviden
Az időben vissza kell menni egy kicsit, hogy megértsük azokat az éveket.1970-es évek. Amikor a fajtatiszta kutya tartása, nem volt magától értetődő, sőt természetes sem. Az sem, hogy a városban, lakásban kutyát tartsunk.

Nagyban folyt a vita arról, hogy a lakásba való-e kutya és miért is jobb a fajtatiszta, mint a keverék. Újságok cikkei szóltak erről, na meg a két tábor, kutyás és nem kutyás vitája, hol is érzi jól magát a kutya. A nem kutyás tábor azt mondta, hogy a kutya a kertbe való, ott érzi jól magát. A kutyás tábor azt mondta, dehogy is! A kutya való a lakásba, csak sokat kell sétálni, vinni és foglalkozni vele!

Nem törtem a fejem rajta. Gyerek voltam, eszembe se jutott a kutya, mígnem Apám kedvéért vettek egy boxert. Később azt mondták, hogy nekünk gyerekeknek, de ez nem volt igaz. Lakótelepen laktunk, a negyedik emeleten.

Úgy alakult, hogy hamar kutyás lettem, mert apám elköltözött, és a kutya maradt. Nagylányként enyém lett a kutya sétáltatás feladata, öcsém nyolc évvel volt fiatalabb nálam, ő majd később tanult bele.

Hamar rájöttem, hogy a kutyával való foglalatosság jó, nagy szabadságot ad. Lehet menni kutyát sétáltatni, kutyásokkal beszélgetni, kutyaiskolába járni.
Egy ilyen kutyasétáltatós nap alkalmával ismerkedtem meg az első két rottweilerekkel.

Bengo kutyám tíz hónapos volt és elszaladt két kutyához, akinek a gazdája roppant módon dühös lett, mert „veszélyeztettem” a két fiatal kutyáját. Mit vagy úgy oda, hiszen szukák és az enyém is csak tíz hónapos, és kan, nem bántja őket! -mondtam én dühösen. Szót-szót követett, aztán mindenki ment a dolgára.

Többször találkoztunk még, hiszen a „kiserdő” kutyasétáltatós hely volt, a József Attila lakótelep mellett.

A fiú, akivel találkoztam Süli Attila volt. Az ő barátja Győző, aki Beni kutyát tanította, sétáltatta, hordta kutyaiskolába.

A kutyaiskola is ott volt a közelünkben, minden szombaton és vasárnap tartottak foglalkozásokat. Apám oda járt a kutyával. Később én is. Jó hely volt. Olyan csoportba kerültem, ahol az oktató ésszel és türelemmel oktatott. Nem volt üvöltözés, katonás rend és fegyelem,csak a kutyák szeretete.

Persze láttam, tapasztaltam „szörnyű” dolgokat is.

Durván, szögessel rángatott, rugdosással fegyelmezett kutyákat és durva, féktelen kutyásokat.

Nem tetszett, soha nem értettem vele egyet, de elfogadtam, hogy erre is szükség van, mert a kemény kutyákat néha helyre kell tenni.


Úgy alakult, hogy a kutyasétáltatásból, közös kutyázásból, házasság lett.

Nem keretes házban és a kutyázáshoz „ideális” környezetben laktunk, hanem bérházban, harmadik emeleten, Budapest VIII. kerület .
Zöld övezeti kertes ház csak keveseknek adatot meg. Kutyát tartani is nagy szó volt. Komoly pénzbe került megvenni és tartani is.
A rottweilert még nem is ismerték, állandóan azt találgatták, milyen keverék.
Megszületett Viktor fiúnk 1976. Majd Tünde lányunk 1978. Önálló lakásunk is lett, nagy nehezen. Még csak egy szoba-konyha, de a miénk! (mármint bérlakás, hiszen saját tulajdonú miből is lehetett volna?)
A rottweilerek, nagy hatással voltak mindenkire. A kutya iskolán nyújtott teljesítményük, magasan lepipált, minden fajtát.(őrző-védő) A napi feladatokban is helyt álltak. Németjuhász, boxer, óriás- schnauzer, dobermann, nyomukba se jöhetett. Az első kutyák és utódaik „legendás” képességei hatására, többen érdeklődtek a fajta iránt és elkezdődött az importálásuk és tenyésztésük. Akkoriban importálni akkor csak Csehszlovákiából lehetett, majd az NDK-ból.
Ezek az „új” rottweilerek, meg sem közelítették, a mi Arnoldunkat, sem, formában sem viselkedésben. Fogalmam se volt miért, csak azt tudtam, hogy a mienk a legkülönb!
Nagyon szerettem, bár a sétáltatás, a képzés, a kutyával való foglalkozás Győző feladata volt. Az én feladatom a család és a gyerekek voltak. A kutyát „csak” szeretnem és gondoznom kellett, na meg cipeltem a kutyakaját, a piacról időnként!
Persze, soha nem maradtam ki a kutyás történésekből, mert az ismerősök, kutyások, barátok, sokszor vendégeink voltak. A CACIB kiállításokra is mindig elmentünk. Volt egy lehetőség, amikor Arnoldot megvették volna. Tán egy osztrák, kínált érte 30.000 Ft-ot Az akkor akkora pénz volt, hogy lakást vehettünk volna belőle. Bolond ez az ember? Szó se lehet róla! Arnold a családunk része volt. Egyszer csak Győző azzal az ötlettel állt elő, hogy márpedig ő tenyészteni fog.
De hol? Na és mivel? A kan adott, ha később is ilyent szeretnénk, nincs mese csinálni kell. Veszünk egy szukát.
Így fogalmaztam meg a történetet néhány éve, most készítettem egy pici videót is , ezért került ide a blogba is a történet.
40-éves jubileum , hogy a rottweilerek Magyarországra érkeztek!!!!!!! Az első húsz év diadalmenet volt. A népszerűségnek ára van, a divat nem tesz jót egy fajtának sem. A német juhász kutya, a dobermann, a boxer fajták kitaposott útján halad ma már a rottweiler is. Ő sem kerülte el, a szakszerűtlen fajtagondozás hatására bekövetkezett minőségromlást.
Arnold fia Crisztosz volt a második közös kutyánk, akivel a munkakutyázás rejtelmeit felfedezhettem.
1982-1991

Crisztosz "mese" röviden
A fajtára felfigyeltek, de bizony nem a munkaképessége miatt, hanem azért, mert jó pénzkeresési lehetőséget láttak benne. Annyira jó őrző-védő volt, hogy magasan lepipálta az akkori őrző-védő kutyákat. Semmi szakértelem nem kellett hozzá, „magától” tudta a feladatát.
Megindult az import. Az import szónak varázsa van, hiszen a németjuhász fajtában ennek bevált gyakorlata volt már akkor is.
Teltek múltak az évek és mivel tényleg nagyon jó kutya volt (még a közepes példánya is) népszerű lett, megismerték, keresték. Többnyire házőrzőnek. Működött a dolog.
Egy idő után feltűnt és nyilvánvalóvá vált, hogy az importált kutyák, már nem tudják azt a „legendát” amiről a rottweiler szól. Persze a különböző nézetek, már akkor is összecsaptak és ment a „harc” a tenyésztők között.
Hallgattam a sok vitát, és nem tudtam kinek, lehet igaza, mert mindenre volt magyarázat és mindenki fújta a magáét.
Én azt tudtam, hogy az első kutya, akit pici korában neveltem, majd a családunk tagja volt, szeretni való, gyönyörű kutya. Nagyon erős, és nagyon határozott, kemény kutya. Minden szituációban, azonnal és gondolkozás nélkül védett! Ezzel engem sokszor rémületbe ejtett, mert nem tudtam megtartani. Nem is sétáltattam csak ritkán, mert nem szerettem magyarázkodni és bizony zavart, ha néha, számomra váratlanul, ilyen védelmi szituba kerültünk. (azaz „megtámadott” egy kutyát, vagy embert) Aki részeg volt, aki túl közel jött és sunyin méregette a kutyát, aki hadonászott, hangoskodott, verekedő, vitatkozó emberek a kocsmánál, vagy az erejét fitoktató kutya aki támadó szándékkal jött, mind olyan inger volt a kutya számára , hogy neki intézkedni kellett:)) Én meg repültem, mert nem számítottam az akciókra, hiszen nem voltam figyelmes, gyakorlott kutyavezető.
Az utána következő kutyáink már mások voltak, mert addigra egy csomó dolgot megtanultam.
Azaz az évek alatt, tapasztalatra tettem szert a kutya irányításában, gondozásában. Volt, hogy növendék, felnőtt kutyát fogadtunk be. Soha eszembe se jutott rettegni, félteni a gyerekeket. A gyerekeknek se! Csak egyszerűen betartottuk a kutyatartás elemi szabályait és figyelembe vettük a kutyát.

Az egyéniségét, az igényeit. Nem akartuk átformálni, tudomásul vettük, hogy milyen és úgy viszonyultunk hozzá. A gyerekeink is! A fiam maximálisan elfogadta a kutyázás szabályit, a lányom kevésbé, így ő kétszer kapott figyelmeztetést. Egy-egy oda kapás formájában. Az egyik egy rottweiler volt, a másik egy orosz agár. Soha ez után se félt a kutyától. Annyit viszont megtanult, hogy van egy pont, amikor semmilyen kutya nem tolerálja az ő erőszakosságát, azaz azt, amikor mindenáron „kiképezni” akar. Mert akart. Már amikor nagyobbacska lett. (tíz éves korukig, nem voltak egyedül kutyával, felügyelet nélkül) Volt, hogy két kutyát kormányozott egyszerre, te ide ülj, te menj oda, maradj ott. A kutyák engedelmeskedtek is neki. Ennek ellenére, nem a gyerekeké volt a kutya és a komoly nevelés és képzés Győzőre, az apjukra várt.Ő járt kutyaiskolába továbbra is, amikor csak lehetőség volt rá. Mivel elkezdtünk tenyészteni, a kiskutyák gondozása, rám várt. Azaz egyre többet vettem részt ebben is. A gyerekek nagyobbak, önállóbbak, jutott idő a kutyázásra is.
Nagy segítségemre volt Crisztosz kutyánk, aki egy borzasztóan fegyelmezett, hatalmas lelkesedéssel dolgozni akaró kutya volt. Gyorsan és „észrevétlenül” tanult. Egyszer kellett valamit megmutatni neki és ő tudta és végre is hajtotta a gyakorlatot. Apportot is szerette, de nem volt apport őrült. Maximum négy apport gyakorlatot csinált meg lelkesen és szabályosan. Az ötödik gyakorlatnál, „már nem ismerte fel az apportfát”. Kiszaladt, elment mellette és látványosan elment hugyozni! Győző, ha rászólt visszahozta, de én nem szóltam rá. Minek is?
Soha nem szerettem, ha valamit erőszakosan kell megtanítani, vagy végrehajtani. Én szerettem a kutyát, és azt gondoltam, hogy neki is van joga az önálló döntésekhez. Az őrző-védőben még nem mertem megtartani, mert azt gondoltam nem maradnék talpon. Ám ez az idő is eljött, mert Crisztosz egy nagyon jól irányítható kutya volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy elkezdtem megtanulni a munkakutyázás csínját-bínját. Nem csak tenni, de érteni is akartam, mi miért történik
. Az akkori lehetőségek mindegyikét kihasználtam. Könyv, tanfolyam, etológiai tárgyú ismeretek, beszélgetés gyakorlott kutyásokkal, Munkakutya VB, versenyek. Figyeltem, tanultam, tapasztalatot gyűjtöttem. Amikor rátaláltam arra a módszerre amit, el tudtam fogadni, bele is, vágtam. Ez a módszer az operáns tanulás, a jutalmazáson alapuló módszer volt. Akkor még itthon a klasszikus kondicionálás, a rángasd, terrorizáld, üsd, vágd módszer volt az elterjedt. Nekem sehogy se tetsző módszer, amit soha nem akartam követni. Nem fogadtam el, hogy egy kutyát csak így lehet képezni.
Pedig a sikeresség záloga akkor is az volt, a versenyzők, mind így csinálták. Kényszeríteni akartak mindenkit, hogy így kutyázzon, mert akkor az volt a szakma! Nem és nem, mondtam én. Biztos lehet másképpen is. Lám a mi Crisztoszunk, minden kényszer nélkül is milyen jól dolgozik. Viszont a nyomkövetése nem volt jó. Fürkészve, légszimattal és szemre keresett. A Győzőn kívül senki nem tudott érthető, értelmes eligazítást adni a nyomkövetés tanításához ezért rá támaszkodtam. Aztán megkerestem a szakirodalmat is hozzá, hogy ne csak „pletykából” tanuljak. Erre később nagy szükségem is volt, mert úgy alakult, hogy elvállaltam egy kutyaiskolás kezdő csoport vezetését is. Akkor az volt a szokás. Egy kicsit gyakorlottabb kutyások segítik a kezdőket. Egyfajta szolgáltatással kerestük meg a kutyaiskola fenntartásához szükséges pénzt. Ebből vettünk eszközöket, felszerelést, építettünk házat, fejlesztettünk, csinosítottunk, működtünk. Tettük ezt azért, hogy legyen hely a kutyáink képzésére. Mindezt hétvégén,
szabadidőnkből, társadalmi munkában.